… Az alföldi falunak jellegzetes vonása a gólyafészek. Rendszerint módosabb gazdák házán látható, kik elhasznált kocsikereket erősítenek kéményükre, hogy odavonzzák e kedves madarat. Ha aztán letelepedett és gallyakból, rőzséből óriási fészkét megépítette, a felnőttek szeretettel néznek rá, a gyermekek énekelnek neki és a veréb, e legközönségesebb és legszemtelenebb madár,egészen közelébe merészkedik, sőt részt kér a fészkéből: ágas-bogas aljába hurcolkodik: a gólyafészek gallyai közé építi bele a maga fészkét – és szeretetben, békében élnek meg egymás mellett.

Költenek, élelem után néznek, fiaikat gondosan etetik, ápolják, kelepelni, csiripelni, repülni tanítják, egyszóval mindegyik tiszteletben tartja a másik életterét, egyik sem törekszik elnyomni, elfoglalni, leigázni a másikat. Együttes erővel járulnak hozzá a természet szépséges összhangjához.

De régen, mint a mese mondja, nem így volt.

Abban az időben a gólya szívét sárga irigység keserítette. Ezért tolla sem volt olyan fehér, mint ma, hanem sárga, mint a gólyahír virága. Csőre pedig, akár a krokodilus szája: tele hegyes felvérezni tudó fogakkal. Természete kiállhatatlan volt. Nem is házak tetején fészkelt, mert senki sem szerette, hanem egyedülálló fákon, hozzáférhetetlen sziklákon. Ahol csak érte, felette madártársai eledelét: maga nem lakott tőle jól, amazok meg majd éhen vesztek. De sárga, önző szíve még többet kívánt. Mindent magának akart meghódítani. Nem elégedett meg a vizenyős rétekkel, mint ma, hanem a mezőkre, búzaföldekre, a veréb életterére is igényt tartott. Messze földekre elvándorolt, hogy elvegye azt, ami a vándormadaraké, sőt a levegő nagy tengerének, a fecskék életterének uralmát is magának kívánta. És amikor már mindezt elfoglalta és elnyomást, keserűséget, éhséget meg szegénységet adott cserébe madártársainak, szíve még mindig elégedetlen maradt, még mindig többet akart.

-         Mi van még, ami nem az enyém? – kérdé egy borús napon gólyánétól.

-         Az éjszaka! – felelé a madárasszony, akinek hiúságát sértette, hogy nem mindenhol a férje az úr.

-         Valóban az éjszaka! – döbbent a valóságra a gólya. – ott a bagoly uralkodik.

Szárnyra kelt tehát, hogy a baglyot leigázza és szállt, szállt, míg az őserdőbe nem ért.

-         Hol lakik a bagoly? – kérdé parancsolóan madárjobbágyaitól.

Ezek nem mertek vele ellenkezni és megmutatták az éjszakák királyának oduját. A gólya odarepült.

-         Gyere ki! – kiáltotta.

-         Ilyenkor nem jön ki, mert alszik! – adták tudtára a megrémült madarak.

De a gólya csőrével nagyokat ütött a fa oldalára, hogy felriadjon ott bent az a vén füles, mely nappal alussza ki fáradalmait.

A bagoly az erélyes zörgetésre valóban felébredt. De mindig a legokosabb madár lévén, most sem cselekedett ostobaságot. Nem kívánhat tőlem jót – gondolta -, aki ily gorombán zaklat! Ezért csak kurtán szólt ki odujából.

-     Ki van kint?

-     Az egész madárvilág zsarnoka! – válaszolta a dölyfös Gólya.

-     Mit akarsz?

-     Megmérkőzni veled!

-     Miért?

-     Hogy legyőzzelek és elvegyem tőled az éjszakák uralmát.

A bagoly, nemhiába olyan okos – átlátott a szitán, szinte megérezte, hogy mi a gólya baja, azért meglágyítva hangját szelíden szólt ki a fából:

-     Rossz utakon jársz ! Kedves gólyamadár!

Ne prédikálj nekem! – kiáltotta emez -, hanem gyere! Csak te vagy még, aki nem az én jobbágyom és ezt nem bírom elviselni.

-         Tévedsz jómadár! Még az albatrosz sem hódolt be neked, aki a tengerek királya és a saskeselyű sem, aki minden sivatagok felett uralkodik. Azokat nem tudod legyőzni, mert erősebbek nálad, engem pedig azért nem, mert a nappal nem az én országom, éjjel viszont vak vagy és nem látsz. Egy tanácsot azonban adhatok, ha őszintén megfelelsz kérdésemre.

-         Mit akarsz tudni?

-         Nemde, boldogtalan vagy?

-         Mi tagadás, az a bajom!

-         Mindjárt gondoltam! A szív békéjét azonban nem hozza meg a hatalom és a hódítás…

-         Ha azok nem, akkor hát mi?

-         Az, ami a szívedet édesíti!

-         Ilyen is van?

-         Bizony igen.

-         Ó, mond meg nekem, hogy megszerezzem és megszűnjön bennem a fájó keserűség, - beteljen a vágyódó üresség.

-         A szívet egyedül a szeretet, a megértés tudja megbékélni. Azért, amíg igazi, önzetlen szereteted nincs, boldogtalan maradsz.

-         És hol szerezhetem meg a szeretetet?

-         Annak is van országa, - de az magasan a felhők felett fekszik, a napsugaras égben.

-         Eljuthatok oda?

-         Ha kitartóan repülsz.

-         És boldogan leszek azután?

-         Ha az igazi szeretetet megszerezted, egészen biztosan.

A gólya legott elszárnyalt és magasra repült… Mind magasabbra… Zord hideg vette körül, de nem törődött vele, mert szomjazón kereste a szeretetet.

Egyszer aztán eljutott a felhőkön túl. Körülnézett. Csak vízgőzt meg ködöt látott körös-körül

Becsapott a bagoly – gondolta, miközben bosszúsan vizsgálódott jobbra meg balra. Már éppen azon volt, hogy visszatér és megbosszulja magát, mikor vagy tízszer olyan fent, mint ahová eddig eljutott, bárányfelhőcskéket vett észre. Szépen, rendben sorakoztak egymás mellé. Fehérek voltak, mint az ártatlanság és bájosak, mint a tisztaszívű gyermek tekintete. Csak elnézte egy darabig.

-         De gyönyörű - lelkesedett azután. – Hátha ott van a szeretet hazája? Meg kellene tapasztalni. Meg bizony.  – és nagyot dobbantott a lábával a felhőre, melyre leszállt, hogy megpihenjen.

Elhatározását tett követte. Felszállt és repült… repült, a bárányfelhők közé. Magasan járt már a hold, mire közelükbe ért… Óvatosan csapkodta szárnyait, mint aki fél, hogy szerencsétlenség éri. Behunyta szemét, mert remegett, hogy újra nem talál semmit és akkor örökre boldogtalan marad… Lassan úszott a levegő-égben… feljebb és feljebb… Már elérte a felhőcskék alját… Mintha mennyei zengzet ütné meg fülét…

-   Hallga! Mi az? Mily édes zene! – Szíve körül valami melegséget kezdett észrevenni…. Feljebb emelintette magát szárnyain… Liliom és rózsaillat szállt felé… Tele torokkal szívta magába, hogy egész belseje megteljen e balzsamos léggel… Még egyszer emelkedett… Kellemes langymeleg csapta meg arcát, valóságos meleg, az eddigi zord hideg után.

Itt maradok megpihenni! – szólt boldogságot epedő szívvel és felnyitotta szemét, hogy a legközelebbi felhőre leszálljon… de… a feléje özönlő vakító fénytől nem bírta nyitva tartani… Megzavarodva, elszédülve bukott előre, egy bárányfelhőcske puhaságába.

Lassan-lassan magához tért. Szeme megszokta a fényt, füle megértette az ezüstcsengésű zenét, szíve-lelke megtelt az édes illattal. Újra erőt érzett magában. Felállt és körülnézett.

Piciny kis babákat látott táncolni, kezükben liliom, fejükön a csipkerózsa, arcukon mosoly, szívükből szemükön keresztül előragyogott a szeretet. Mindannyian vidámak voltak és örvendő boldogsággal járták a szeretet gyermektáncait.

A gólyamadár elbámészkodott. Hosszan, sokáig. És amíg nézte, egész lénye megváltozott. Csőréből kihullottak a fogak, tolla hófehérré lett, májából kipusztult az irigység, szíve megtelt szeretettel… nem kívánt már semmit… boldognak érezte magát.

Ott akart maradni mindigre, de eszébe jutott a felesége.

-         Óh! Bárcsak vihetnék neki is ebből a mennyei szépországból! ... Mit tegyek? Hogy fogjak bele?

Nem sokáig törte a fejét: felkapott egyet a közelben ringó kisdedek közül… és… aztán… amilyen gyorsan csak bírt… elszállt a földre.

Gólyanéni megörült a kisbabának és elgyönyörködött szépségein. Ragyogó kék szemén. Mosolygós arcocskáján. Kedves gagyogásán… És amíg gyönyörködött, urához hasonlóan ő is megváltozott, kiveszett belőle az önzés és irigység és beköltözött hozzá a boldogító szeretet.

Gólyáék azonban hamar belátták, hogy az emberbimbócska fészkükben nem maradna élve, felemelték tehát és letették a legmódosabb gazda udvarába. A kisbaba oda meglepetést, örömöt és boldogságot hozott,…a gólyának pedig megbecsülést.

Az emberek azóta  szívesen látják, ha ez a madár házuk tájékára jön, sőt fészek alá kínálják neki kéményeiket.

Ettől kezdve építi fészkét a gólyamadár a kéményekre, ezóta éri be a maga életterével, ezóta tűri meg környezetében a madarakat, sőt azt is, hogy valamennyi égi szárnyas közül a legszemtelenebb, közvetlen szomszédságában lakjék, és fészkének aljába hurcolkodjék.