Gyerekcsontvázak mesélnek az inkák áldozati szertartásairól

Hét gyermeket, akiket az inkák 500-600 évvel ezelőtt áldoztak fel, együtt helyeztek végső nyugalomra a mai Peruban területén, a Cuzco-völgyben, majd arany és ezüst szobrocskákkal és lámafigurákkal vették körbe őket.

A gyermekek földi maradványai, amelyeket egy inka épületben fedezték fel 2004-ben, most vizsgáltak meg, és arról tanúskodnak, hogy az inka birodalom különböző vidékein nőttek fel. A tudósok reményei szerint a lelet révén többet megtudhatnak az inkák hitvilágáról és áldozati szertartásairól.

Az inka birodalomban honos gyermekáldozati gyakorlatról az utókor legfőképp serdülőknek az Andokban talált, természetes úton mumifikálódott földi maradványai által alkothattak képet. A hegycsúcsokon megfagyott fiatalok tetemei köré emberszobrocskákat és egyéb értékes tárgyakat helyeztek el.

Meglepetésünkre a Cuzco-völgyben eltemetett áldozatok mellé majdnem ugyanolyan tárgyakat helyeztek, mint az andokbeli múmiák köré - hangsúlyozta Valerie Andrushko, a New Haven-i Dél-Connecticuti Egyetem antropológusa.

A hétből hat gyermeket egymás mellett temettek el, köréjük ezüst és arany női szobrocskákat, lámafigurákat, csodaszép kerámiaedényeket, aranyozott fémkorongokkal díszített ruhaneműt helyeztek. A hetedik gyermek a többiektől három méterre feküdt, mellé egy nagyobb ezüst férfiszobor került, amelyet aprócska arany és ezüst férfialakok és lámafigurák fogtak körbe.

Az inkák életéről szóló korabeli spanyol beszámolók szerint a feláldozandó gyermekeket a birodalom különböző részein választották ki tökéletes fizikai megjelenésük alapján. A gyerekeket Cuzcóba, a birodalom vallási és politikai központjába vitték speciális rituálék céljára, majd a fővárostól távolabb eső áldozati helyre szállították őket.

Egy 2007-es vizsgálatban az Andokban talált négy gyermekmúmia haját elemezték, és arra derült fény, hogy az áldozatok haláluk előtt legalább négy hónapon át, vélhetően a hegyre vezető út állomásain hihetetlen mennyiségű kukoricát fogyasztottak. Az ilyen vizsgálatok igen ritkák. Nagyon kevés tudományos adatunk van arról, hogy kik voltak ezek a gyermekek, és honnan származhatnak - nyilatkozta Tamara Bray, a detroiti Wayne Egyetem antropológusa.

A most vizsgált hét gyermekáldozatra Cuzcótól 30 kilométerre keletre, a Choque Pukio elnevezésű inka régészeti helyszínen bukkantak. Fogaik alapján a legfiatalabb áldozat három év körüli lehetett, míg a legidősebb 12 éves volt. A csontváz olyan hiányos állapotban maradt fenn, hogy nem volt lehetőség az áldozatok nemének megállapítására.

A kutatók a stronciumizotópok szintjét vizsgálták az áldozatok fogazatában, a stroncium ugyanis csak egy meghatározott korig épül be a fogazatba, szintje pedig arra a vidékre jellemző, ahol az illető gyerekeskedett.

Összehasonlítva az adatokat a Cuzcóban feltárt felnőtt inkák maradványaival, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a gyerekek közül legalább kettő nem a fővárosban cseperedett fel: egyikük a mai Peru déli részéről származtak, a másik pedig a mostani Bolívia északnyugati vidékeiről.

Az antropológusoknak nem sikerült kideríteniük, hogy miként haltak meg az áldozatok; azt valószínűsítik, hogy a gyermekeket megfojtották.

Véráldozat

[bevezető szerkesztése] A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából Ugrás: navigáció, keresés

A prekolumbián (Kolumbusz előtti) Közép-Amerikában és Dél-Amerika inka területén a vér- (ezen belül az ember-) áldozat általános vallási rítus volt. Az inkák és az aztékok külön szertartásokon áldoztak embereket a templomban vagy egy hegytetőn, a maják pedig csak alkalmilag, szent kutakba fojtottak embereket. Az emberáldozat főleg ünnepeken volt szokás. rendszeresen az egész évben. Az inkák csak súlyos válságok idején vagy különleges eseményekre áldoztak embert, az aztékok viszont vallásuk szerves részeként, rutinszerűen. Az áldozat lehetett férfi, nő, gyerek; olykor állat is. Az inkák a nőket általában rituálisan megfojtották, a maják néha vízbe ölték az áldozatot, az aztékok pedig obszidián áldozókéssel vágták ki a szívét.

Aztékok 

Az ősi mexikóiak földművelési ünnepeiken embereket nyúztak meg elevenen, hogy vérével táplálják a földet és biztosítsák a bőséges kukoricatermést. A legtöbb áldozatot a Nap, az eső és a föld isteneinek mutatták be. Az emberáldozat tette lehetővé, hogy kapcsolatba kerüljenek az istenekkel, akiket táplálni kellett, hogy fenntartsák a kozmikus rendet. Hitük szerint az istenek saját vérüket áldozták, hogy mozgásra bírják a Napot és a Holdat, ezért az embereknek is követniük kell az ő példájukat. Az aztékok és Mexikó egyéb népei (toltékok, itzák) szemében az emberáldozat szent kötelesség volt. Az aztékoknál a Napot, Huitzilopochtlit rendszeresen kellett táplálni bátor foglyok szívével és vérével, különben hajnalban nem tudott volna feljönni, hogy fénnyel árassza el az aztékok földjét.

Egy ősi eredetmondájuk szerint vér hiányában kezdetben a Nap (és a Hold) sem tudott megmozdulni az égen, és csak azután kezdhette meg életadó útját az égbolton, miután az ősistenek sorra feláldozták magukat értük: vérüket adták, így tehát haláluk lehelt életet a Napba. Ettől kezdve a Napnak állandóan vérre volt szüksége, és innen már egyenes út vezetett a véráldozatokhoz. Úgy vélték, hogy mivel az istenek feláldozták magukat a Nap és a Hold életre keltéséhez, az embereknek is követniük kell az ő példájukat. A Napot, Huitzilopochtlit rendszeresen kellett táplálni bátor foglyok szívével és vérével, különben hajnalonta nem tudott volna feljönni, hogy fényével elárassza a földet.

Nem múlhatott el egyetlen nap sem anélkül, hogy a birodalom monumentális templomaiban, vagy kisebb szentélyeiben (pl. a szent barlangokban) ne tartottak volna ritmikus zenével és eksztatikus tánccal kísért szertartásokat isteneik tiszteletére. Ilyenkor lényegében az istenek vélt szükségleteit, kívánságait elégítették ki. A természet különböző erőit megtestesítő isteneknek az aztékok szerint elsősorban vérre volt szükségük. Legtöbbször persze megfelelt az állatok vére is (a felkelő Napnak például minden hajnalban madarak százait áldozták fel a nagyobb templomokban), ám jelentősebb alkalmakkor az embereknek is meg kellett hozniuk a maguk áldozatait, ahogyan azt az őskezdet idején maguk az istenek is megtették.

Az áldozatot az áldozati oltárra feszítették, ahol négy pap leszorította a karját és a lábát, az ötödik pedig obszidián áldozókéssel felhasította mellkasát, és kitépte a még dobogó szívet. A holttestet ledobták a templom lépcsőjén, majd felszedték, és egy részét, így a combját, jutalomként adták a foglyul ejtőjének. Az aztékok egyes vallási szertartásaikon embert ettek. Ennek szigorú szabályai voltak, így például csak az ellenséges fogoly karját és a lábát volt szabad fogyasztani. Az áldozatok fejét pedig kitűzték a koponyaoltárra (chompantli), így a koponyákból valóságos falat raktak a templomokon kívül.

A foglyok tömeges feláldozása mellett maguk az aztékok is sok vért adtak isteneiknek. Szokás volt az öncsonkítás, a fül, a nyelv megsebzése. Az azték harcosoknak tekintélyt adott a fájdalomtűrés, ami egyfajta közösségi elvárás volt: a bátorság, az erő jele. A legbuzgóbb öncsonkítók a papok voltak, de az uralkodóknak is véráldozattal kellett bizonyítaniuk rátermettségüket. A véráldozat nemcsak az önfeláldozás jele volt: egyszerre biztosította a világ körforgásának fenntartását és engesztelte az isteneket.

Inkák

A régi peruiak egyik rituáléjához élve megnyúzták az áldozatot. Mivel az inka a Napisten fia és képviselője volt, érte is számos embert áldoztak fel. Ha új inka lépett a trónra, kétszáz 10–15 év közötti fiút és leányt öltek meg az áldozati oltáron. Kitépték a szívüket vagy megfojtották őket, átvágták a torkukat, és vérükkel bemázolták az istenek képmásait. Ha meghalt a király, a szerencsétlenségek elkerülésére újabb embereket áldoztak fel, miként sok embert áldoztak fel Inti napistennek és Virakocsa teremtőistennek is.

Maják

A maják többféleképpen is áldoztak Chac esőistennek – egyebek közt gyerekeket, szüzeket fojtottak kútba.

Lásd még 

• Áldozat

• Isteneknek embert
• A vér kultusza