Így szültek 78 millió éve az óriás őshüllők a vízben.

A Polycotylus latippinus embrió részletes közelképe.

Az elevenszülés gyakori jelenség a hüllők körében, már több mint 80 alkalommal dokumentálták eddig kialakulását a földtörténet során a különböző csoportoknál (éppen a közelmúltban számoltak be egy elevenszülő gyík, a Yabeinosaurus fosszíliájáról. Ezt a szaporodási módot a vízben élő hüllők számos csoportjánál kimutatták eddig a földtörténeti középidő során (például az Ichthyosaurusok, a Mosasaurusok, a Choristoderák és a Nothosaurusok esetében). A Plesiosaurusoknál azonban eddig nem találtak erre vonatkozó bizonyítékot annak ellenére, hogy csaknem kétszáz éve kerülnek elő a hatalmas méretű és jó megtartású maradványaik. A kutatók azt már korábban megállapították, a plesiosaurusok teste nem volt alkalmas arra, hogy kimásszanak a szárazföldre, és ott tojásokat rakjanak egy fészekbe. Így még rejtélyesebb, hogy eddig nem találtak bizonyítékot az elevenszülésre.
A Science augusztus 12-én megjelenő új számában számol be eredményeiről Robin O'Keefe (Marshall Egyetem, Huntington), aki munkatársaival együtt azonosította azt a kiváló állapotban megőrződött példányt, amelyet most állítottak ki a Los Angeles-i Természettudományi Múzeumban. A lelet érdekessége, hogy a nőstény állat testén belül fosszilizálódott egy embrió is. A 78 millió éves, 470 centiméter hosszú felnőtt egyed a Polycotylus latippinus fajhoz tartozik, vagyis a nagyméretű, de rövid nyakú plesiosaurusok képviselője. A faj egyike volt a húsevő, négy uszonnyal rendelkező, hatalmas kihalt Plesiosaurida őshüllőknek, amelyek a földtörténeti középidő tengereiben éltek.
A figyelemreméltó ősmaradványt 1987-ben fedezte fel Charles Bonner a Kansasban található Bonner-farmon. Csaknem teljes példány, mindössze a felnőtt egyed nyaka és feje hiányzott, melyeket később rekonstruáltak. A fosszília rendkívül aprólékos preparálás után került a múzeum új Dinoszaurusz csarnokába, ahol 1300 négyzetméteren több mint 300 ősmaradvány, valamint húsz dinoszaurusz és tengeri gerinces élőlény teljes csontváza várja a látogatókat. Az 1913-ban alapított intézményben napjainkra a világ egyik legnagyobb és legértékesebb gyűjteményét halmozták fel (több mint 35 millió példány). A Polycotylust tanulmányozó paleontológusok örömmel fogadták, hogy az egyedülálló és pótolhatatlan példányt nemcsak a kutatók, hanem a hétköznapi látogatók is közelről megcsodálhatják.

A Polycotylus latippinus rekonstrukciója, amint éppen világra hozza egyetlen, nagytermetű utódát. A festmény alapjául az a 78 millió éves fosszília szolgált, amelyet Kansasban találtak a felső-kréta korú üledékes kőzetben. A lelet alapján a Plesiosaurusok egyedülállóak voltak a dinoszauruszokkal egyidejűleg élt tengeri hüllők között, mivel az egyetlen nagyméretű utód inkább a tengeri emlősökre jellemző, nem pedig a hüllőkre

A Plesiosaurusoknak nincsenek ma élő rokonaik, de nagyon gyakoriak voltak a tengerekben, azokban az időkben, amikor a dinoszauruszok uralták a szárazföldeket. A csúcsragadozók közé tartoztak az Észak-Amerikai Beltengerben is, amely a kréta időszakban két részre osztotta Észak-Amerika területét, és tengeri összeköttetést biztosított a hideg sarki tengerek és a Mexikói-öböl meleg területe között
Az embrionális egyed maradványa gyengén csontosodott és egymástól elkülönülő csontokból áll (bordák, csigolyák, lapockák, csípőcsontok és végtagcsontok). A kutatók számos, egymástól független tafonómiai - tehát a tetemek halál utáni sorsával foglalkozó -, taxonómiai – a taxonoknak (az élőlények egyazon kategóriába sorolt és közös gyűjtőnévvel ellátott csoportja) az evolúciós fejlődésük alapján való sorba rendezése egy adott élőlénycsoporton belül -, ontogenetikai - egyéni fejlődéssel kapcsolatos bizonyíték alapján igazolták, hogy a felnőtt egy várandós nőstény, míg a fiatal példány egy helyben fosszilizálódott magzat. Az embrió nagyon nagy az anyjához képest, és jóval nagyobb, mint amit más hüllőkkel összehasonlítva feltételeznénk. A paleontológusok számításai szerint a magzat hossza 1,5 méter volt elpusztulásakor, ami 32 százaléka az anya 470 centiméteres hosszának. Ráadásul az elcsontosodás fokát tekintve a magzat még viszonylag messze volt a megszületés pillanatától, amikor testhossza elérhette az anya hosszának 35-50 százalékát is.
Az egyéb tengeri hüllőknél (például Ichthyosaurus, Mosasaurus, Sauropterygia) ez az arány mindig 30 százalék alatti, de ezek egyidejűleg több kisebb méretű utódot hoztak a világra (az ökológiában ezeket a fajokat hívják r-stratégistának, az r a populáció belső szaporodási rátája). A most vizsgált példány esetében a születéskor ennél körülbelül 15 százalékkal nagyobb volt a testhossz, ami legalább 50%-os növekedést jelent a testsúly tekintetében. Ez arra utal, hogy a Polycotylus kicsinye legalább másfélszer olyan masszív volt születésekor, mint a többi vízben élő hüllő fiatal egyedei. Az egyetlen nagytermetű utód jelenléte viszont az úgynevezett K-stratégista fajokra jellemző (a K a környezet eltartó képessége), ami eddig egyedülálló a tengeri hüllők körében. A legközelebbi ma is élő ökológiai analógia a fogasceteknél figyelhető meg. Annak ellenére, hogy a mozgásuk jelentősen eltér egymástól, mindkét csoport másodlagosan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, és emellett hasonló testméretekkel és táplálkozási alkalmazkodásokkal rendelkeztek.

Az új kiállításban felállítottPolycotylus latippinus maradvány.

A ma élő fogascetek fejlett társas életet élnek, és gondoskodnak utódaikról. A kutatók szerint az ökológiai és szaporodásbeli hasonlóságok arra utalhatnak, hogy a plesiosaurusok is hasonlóképpen viselkedhettek, és így a társas életük jobban hasonlított a delfinekéhez, mint a többi hüllőéhez. A paleontológusok szerint tehát a plesiosaurusok egyedülállóak voltak a vízben élő hüllők között abban a tekintetben, hogy egyetlen, nagytermetű utódot hoztak világra, fejlett társas életet éltek, és a szülői gondoskodás is mindennapjaik része volt. A mai hüllők között ezek a tulajdonságok ritkák, de előfordulnak például a szárazföldi vakondgyík félék  (Scincidae) között.
Fentiek a Femina.hu cikke alapján készültek.